Oldalak száma:
432
Borító:KEMÉNYTÁBLA, VÉDŐBORÍTÓ
Súly:500 gr
ISBN:9789632616575
Nyelv:MAGYAR
Kiadás éve:2015
Árukód:2650493 / 1152216
Fordító:Kocsis Anikó
Fülszöveg:
Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal megakadályozták ebben. Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét. Amikor Finch és Violet az óratorony párkányán találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat. Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a ,,természet csodáit", de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak...
Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott,
jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább kinyílik, Finché úgy zsugorodik.
A könyv meghódította a New York Times sikerlistáját.
Kritika:
Nagyon sokat vártam el ettől a regénytől. Azt mondták,
hasonlít a Csillagainkban a hibához, nagyon jó értékelése van molyon is, így
amikor megláttam a könyvtárban, hogy bent van, rögtön lecsaptam rá. Oké, én fel
voltam rá készülve, hogy mivel a Csillagainkban a hibához hasonlítják, biztos
hasonlóan megindító, drámai meg ilyesmi, én pedig már írtam, mennyire oda
vagyok az ilyen könyvekért. Na de emberek….. Én erre nem voltam felkészülve!
Azt hittem, hogy az Árnyalatnyi remény az a regény, ami a legjobban a lelkemig hatolt. Jézusom, hogy én mekkorát tévedtem….
Igazából engem a fülszövege annyira nem fogott meg, a
borítója már annál inkább. Hát igen,a kék színnek és a
szimbólumoknak nagy jelentőségük van a könyvben. Először megijedtem a könyvtől,
mivel egy kicsit hosszúnak gondoltam, és én nem akartam három vagy négy napnál
tovább bajlódni vele. Hát…másfél nap alatt olvastam ki, úgy, hogy szerdán
csak száz oldalt, csütörtökön pedig este fél tizenkettőig a megmaradt
háromszáz-negyven oldalt.
Igazából nagyon nehéz úgy megírnom ezt a kritikát, hogy közben tükrözze
az érzéseimet, amit a könyv iránt érzek. Két fajta érzelem dúl bennem: Először
is szerelmes vagyok ebbe a könyvbe. Nagyon régóta nem éreztem ekkora szeretet
regény iránt, még az Árnyalatnyi remény iránt sem, pedig azt is imádtam. A
másik érzés a fájdalom. Ha valaki Csillagainkban a hiba stílusra számít, mint én is, akkor
előre szólok, hogy ez rosszabb(vagy csak engem indított meg jobban???). Olyan mértékben, hogy kétszer annyira fogja
összetörni a szíved, és neked dupla mennyiségű zsepit kell majd elhasználnod.
Regény nekem még nem fájt és tetszett ennyire.
Na de akkor ennyit az érzéseimről, beszéljünk a regényről, megpróbálom
a lehető legkevesebb spoilert beleírni! Adott nekünk két főszereplő, Finch és
Violet. Ők már régóta egy iskolába járnak, de a kettejük élete akkor kezd
egybefonódni, amikor mindketten egyszerre mennek fel az óratoronyba,és ott találkoznak.Mindketten elgondolkoznak az öngyilkosságon, de egyikőjük sem tudja megtenni.A két főszereplő zseniálisan van megírva. Jennifer Niven képes volt
velem elhitetni, hogy ők tényleg léteznek, tényleg valóságosak. Annyira
átütöttek a lapokon keresztül az érzelmeik, hogy ettől a regényt csak még
fájdalmasabbnak és valóságosabbnak éreztem.
Most biztos mindenki azt gondolja, hogy ők a klisés karakterek. A szép
lány, meg a helyes fiú, akiknek sötét múltja van. Ebben van igazság, de mégis a
karakterek felépítése annyira egyedi és különleges, hogy észre sem veszed a
kliséket.
Van egy Theodore Finchünk, akinek van egy mentális betegsége, tud
gitározni, és remek humorérzéke van. Bizony, Theodore Finch az egyik
legviccesebb karakter,akiről valaha olvastam. Imádom a szarkasztikus megjegyzéseit.
Nekem egy kicsit Simonra hasonlít a Végzet ereklyéiből, de ez nem baj, hiszen
én imádom Simont! Mindegy, szóval Finch állati vicces. Megvan neki is a maga
családi problémája: az anya nem foglalkozik sem vele, sem a testvéreivel, az
apja pedig rég elköltözött, és már új családja van. A regényben Finch
mániákusan érdeklődik az öngyilkosság iránt, különböző féle módszerekre keres
rá az interneten, de igazából még sosem jutott el odáig.Finch végig tudta, hogy
más, mint a többiek, másképp gondolkodott és viselkedett. Szeretett volna
normális ember lenni, de sajnos nem tudott, mert ő ilyen volt.Aki nagyon feldühített a regényben, az Finch anyja.Mindvégig sejti,
hogy Finch-csel valami nem stimmel, de semmit nem tesz, hogy segítsen rajta, és
engem ezzel ki tudott volna kergetni a világból. Hogy lehet ennyire átnézni a
saját gyerekén? Az egész regény alatt egyedül őt nem sajnáltam.
És van egy Violet Markey-nk is. Régen ő is a menő lányokhoz volt
sorolható, de amióta meghalt a nővére autó balesetben, teljesen megváltozott az
élete. Önmagát hibáztatja a haláláért, ezért mindennel felhagy, ami régen őt
boldoggá tette, mivel úgy érzi, nem érdemli meg, hogy egy napja tökéletesen
boldogan teljen. Teljesen megváltozott a gondolkodásmódja, a mindig pozitív és
életvidám lányból egy pesszimista lány lett. Kilépett a pom-pom lány csapatból,
felhagyott a közös honlapjuk szerkesztésével, meg az írással is, amit hobbiként
űzött, és azóta autóba sem ült. Igazából egy védőfalat emelt maga köré,
beburkolta magát, és nem is szándékozott belőle kimászni.
"Hazaérve hosszú ideig ülök a kocsiban, és nem akarom megtörni a varázst. A mai nap még velem, bennem van, és Violet is. Végigveszem, hogy mit szeretek benne. Ahogy a szeme ragyog, amikor beszélgetünk, vagy mesél valamiről. Ahogy ajkával formálja a szavakat, amikor olvas. Ahogy rám néz – mintha csak én léteznék a világon, mintha átlátna a bőrömön, a húsomon, a sok hülyeségemen, és tényleg látná, ki vagyok – úgy, ahogyan még én sem látom magam."
Földrajz órán kapnak egy feladatot a diákok, hogy párokban az Indiánai
államban látogassanak el néhány nevezetességhez, és erről készítsenek projektmunkát.
Szerintem nem meglepő, hogy Finch és Violet egy párba kerül, és elkezdik
a nevezetességek felkeresését. Személy szerint nekem ezek a részek a kedvenceim
voltak. Az írónőtől nagyon ötletes húzás volt, és végig úgy éreztem, hogy én is
az autóban ülök és velük együtt látogatom meg azokat a helyeket. Személyes
kedvencem volt egy fal, amire mindenki felírta, hogy mit szeretne elérni,
mielőtt meghal. Spoileres poén, hogy valaki azt írta fel, hogy osztani szeretne
nullával :D
Imádtam, ahogyan Finch és Violet szépen, lassan megnyíltak egymásnak,
legyőzték a félelmeiket, és jobb emberré váltak egymás miatt. A regényben nagyon jól bemutatja, hogy a közöttük lévő csodálatos barátság hogyan alakult át szerelemmé. Megváltoztatják egymás életét, kiegészítik egymást és kölcsönösen megmentik a másikat,elérik, hogy a másik jobb ember legyen. Nagyon
tetszett még a regényben, hogy folyton idézeteket küldtek egymásnak,
legtöbbször Virginia Wolftól, amiknek mélyebb jelentésük volt, és az ő lelki
világukat tükrözték.
Ami az utolsó hatvan oldalban történt, arról nem is tudok, és nem is
fogok bővebben írni. Legyen elég annyi, hogy elég homályosan láttam a
könnyeimtől, és azóta is az összetört szívem darabkáit keresem. Számítottam
erre a végkifejletre, de a remény azért bennem élt, hogy hátha nem történik
meg… Na mindegy.
Összefoglalva ez a regény számomra egy óriási élmény, utazás és tanulság volt. Először is azt tanultam meg, hogy soha többet ne olvassak drámát este, mert nem fogok tudni aludni az este ,de regényből is rengeteg mindent tanultam a továbblépésről, a
kirekesztettségről, és az életről jelentőségéről. Ez a regény legföbbképp azt üzeni nekünk,
hogy soha semmi nem csak fekete vagy csak fehér. Mindenki életében vannak
hullámvölgyek, történnek velünk rossz dolgok, de ezeken felül kell kerekedni,
és megragadni az életből azt, ami boldoggá tesz minket, és ami miatt érdemes
élni, és ha valakinek bármilyen problémája van az életével, akkor segítséget kell kérni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése